Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem valahogy nem nyerték el a tetszésemet ezek a 21. századi elektronikus beszélgetőprogramok, gondolok itt az MSN-re és a Skype-ra (többet nem ismerek, csak azért ezt a kettőt sorolom fel). Régebben még nagyon elvoltam velük, pontosabban csak az MSN-nel (a Skype-ot alapból utáltam), mert új volt, meg sok emberrel tudtam tartani a kapcsolatot, akikkel személyesen nehézkes lett volna. De rájöttem, hogy sokkal több hátránya van az egésznek, mint előnye.
Először is, mikor benne voltunk egy nagy dumapartiban a barátnőmmel, írogatunk egymásnak meg valami témáról beszélgetünk, hirtelen letámad, hogy mit képzelek én magamról. A fejem körül nagy kérdőjelek lappangnak, hogy mit követhettem el, egyszer csak kiderül, hogy félreolvasott valamit (azt hiszem, egy "nem" szócska kerülhette el a figyelmét), és teljesen más értelme jött ki az egésznek. Aztán persze bocsánatot kért, hogy ilyen hamar ítélkezett felettem, de azért nekem sem esett jól az egész.
A másik dolog meg a lassúság. Ugye egy mondatot sokkal hosszabb ideig tart leírni, mint spontán elmondani. Volt már úgy, hogy 5-6 óráig beszélgettünk MSN-en, de visszaolvasva úgy tűnt, mintha egy órát beszéltünk volna. És mégis egy csomó idő eltelt. Nyári szünetben nagyon jó ez unatkozás ellen, de így tanév közben csak időrablás.
És pontosan ezért is vagyok fent csak nagyon keveset MSN-en. Mire belemelegedünk a beszélgetésbe, már el is telt a másfél óra. És nekem meg nincs szívem másokat hirtelen lekoptatni, mert már mennem kell, főleg olyanokat, akikkel nagyon kevésszer vagy egyáltalán nem találkozom.
Szóval ezért nem vagyok fenn MSN-en. Mielőtt bárki elkezdene azzal vádolni, hogy bunkózom, és azért nem beszéltem vele már egy hónapja, tudatosítsa, hogy ez nem igaz. Másrészt, ha meg otthon vagyok, örülök néha, hogy egyedül lehetek, kicsit távol az osztálytársaktól, akiket ugyan szeretek, de velük vagyok egész nap, és még MSN-en is beszélgessek velük, az egy kicsit sok lenne. Mert általában mindig rámírnak. Ezért szoktam inkább rejtve felmenni, ha egyáltalán felmegyek.
Na, és most jön a kivétel, ami a webcamot jelenti. Ugye a webcam megoldja a félreolvasás és a lassúság problémáját is. Csak az a baj, hogy eddig a keresztanyámon kívül még nem webcamoztam senkivel, és valahogy ehhez még kicsit "szégyellős" és hiú vagyok, hogy kamerába is mutogassam magam, mikor itthon egy kinyúlt felsőben és kócos hajjal ülök. Na jó, de ez már személyes probléma.
Most pedig lehet kommentezni, hogy kinek mi a véleménye.

Nem tudom, mi módon, de sikerült feltöltenem 5 (!!!) óra munka után ezt a videót. Most már tényleg kifáradtam, de rendesen. Tehát fogadjátok sok szeretettel az első amatőr fanvideómat az egyik kedvenc magyar filmemről, a Csak szex és más semmi-ről.

Na jó. Feladom. Már elegem van. Hogy miből is?
Tegnap gondoltam egyet, és mondom, megtanulom a Movie Maker használatát, mert már elég régóta halasztgatom. De ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű az egész és negyed óra alatt elsajátítom az egész technikát, akkor előbb is belefogok. Nos, próbaként fogtam az egyik filmet, vágtam ki belőle jeleneteket, szépen összeraktam, tettem bele effektusokat, aláfestőzenét, mindent, ami szükséges volt. Hamarosan kész is lett az első fanvideóm. Na jó, most már fel kéne rakni ide a blogba, hogy ti mit szóltok hozzá. Fogtam a youtube-ot, és hát fel szerettem volna rakni. De nem ment. Tegnap este hét órától egészen tíz óráig ezzel szórakoztam, már a hátam megfájdult a sok üléstől, de nem sikerült feltölteni a youtube-ra. Pedig még külön feltöltőprogramot is letöltöttem miatta, de azzal sem ment. Azt hittem, beleőrülök. Még ma reggel is, mikor felkeltem, mindjárt azzal kezdtem a napot, hogy megpróbáljam újból feltölteni, de hiába. És most már a Movie Maker sem működik, állandóan leáll. Én pedig a plafonon vagyok.
Ha tudtok valamiben segíteni, akkor légyszi segítsetek. Én már feladtam.

Rájöttem igazából, hogy mit is akarok: mindent. Ki akarom használni ezt az életet, amivel anyuék megajándékoztak, és mindent bele akarok sűríteni. Boldog akarok lenni, de néha szenvedni is akarok. Szerelmet akarok, egyedüllétet, örömet és szomorúságot, pörgést, bulizást, de közben megtűzdelve egy nagy semmittevéssel, embereket magam körül, de néha magányt és csendet, majd munkát, karriert, de hozzá családot is, segítséget és segítségnyújtást, barátokat és irigyeket, művészetet, de tudományt is, rengeteg utazást, új kultúrák megismerését, de közben itthon szeretnék lenni, az én kedves kis falumban, hiszen itt születtem én. És még folytathatnám a sort. Egyszóval MINDENT akarok. Mert különben mi értelme élni, ha nincsenek céljaid? Ha csak a máról a holnapra élsz a négy fal között? Ha nincs, akit szeretsz, és nincs, aki téged szeressen? Ha lopod a napot, nem teszel semmit a társadalomnak, és csak elszívod a levegőt mások elől? Mert egy kukásember is tesz valamit az emberekért azzal, hogy hetente elhordja a szemetet. Egy író, aki megír egy könyvet, már ő is tett valamit azért, hogy másokat szórakoztasson. Mindenkinek kell egy életcél. Csak nekem sok kell. És minden. Én már csak ilyen telhetetlen vagyok...

Ott álltunk. Csak néztük egymást. Tavasz volt. Gyönyörű szép, szerelmes tavasz. Olyan, mint álmaimban. A madarak csicseregtek, én mégis inkább szívünk dobbanását hallgattam. Együtt voltunk. Nem beszéltünk, nem suttogtunk szerelmes szavakat, csak álltunk és álltunk. Egymás kezét fogtuk, egymás arcát fürkésztük.
Húsvét volt. Áprílis. Vagy március... Nem tudom. Nem is érdekel. Csak te és én voltunk. Senki más. A gyermekkor és felnőttkor összefolyt előttem. Hogy álom vagy valóság ez, nem érdekelt. Mese habbal. Milyen évszámot írunk? Délelőtt van vagy délután? Inkább dél. Mikor a nap magasan fenn ragyog az égen. Bearanyozza fénylő arcunk.
Nem kell kimondani. Leolvasom az arcodról, hogy mit akarsz mondani. Szeretlek.
 

Szép tavaszi nap volt, nézegettem Gabriel oldalát, mutatott egy számot, és született meg ez. Nem terveztem, csak jött.